A történet 1923-ban indult, amikor a Budapest-szentlőrinci Téglagyár egyik edényégető részlegéből létrejött Porcelán-, Kőedény- és Kályhagyártó Rt.-ben megkezdődött a munka. A
tulajdonosok olyan tőkeerős vállalatot akartak létrehozni, amely elsősorban tömegfogyasztásra szolgáló olcsó fajansztermékeket gyárt. A profilt bővítendő külön részleget alakítottak ki a művészi kerámiák készítésére. Szanitertermékek gyártásában a pécsi Zsolnay gyár volt a legnagyobb hazai vetélytársa a kispestieknek. 1927-ben készült el az első WC-csésze, 1928-ban pedig az első mosdóknak örülhettek a tulajdonosok. Tíz évvel később a cég elhagyta nevéből a "kályhagyár" jelölést - csempegyártással ugyanis nem foglalkozott -, felvette viszont a "Gránit" nevet, amelyet márkajelzésként már az első termékeken is használt.
A Gránit-, Porcelán- és Kőedénygyár Rt., ekkorra már a kontinens egyik legnagyobb gyárává fejlődött.
1948-ban a Gránit sem kerülhette el az államosítást, átszervezték a termelést, a szanitertermékek kikerültek a gyár profiljából. Két évvel később viszont ide telepítették a csiszolókorong gyártást, és a név is megváltozott "Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyár"-ra. A cég sikerét jelzi, hogy gyártottak itt svájci-amerikai megrendelés alapján "amerikainak" nevezett, gazdag aranyozású "Alhambra-vázákat", illetve angol mintára vörös agyagból készült "angol teáskannákat" is.
A 60-as évektől - a gyár iparművészeinek köszönhetően - az alkotások az Országos Iparművészeti Kiállításokon gyűjtötték a díjakat. A rendszerváltás után a gyár önálló egységekre vált szét, az utolsó étkészlet 2002-ben gördült le a gépsorokról.
Ezen a tárlaton szinte mindent megtudhatunk az egykori Gránitgyárról: a falakon fotók mutatják be a gyártási folyamatokat, a dolgozók mindennapjait, a pezsgő sportéletet és
a tervezőket, a vitrinekben tárgyi emlékek mesélnek a gyár mindennapi életéről. Hogy legalább az emlékekben tovább élhessen. Ahogy
Siklós Zsuzsanna
, a Helytörténeti Gyűjtemény vezetője megnyitójában fogalmazott: "Megérdemli a gyár a tárlatot, a kispestiek pedig azt, hogy megismerjék történetét és termékeit."
Gajda Péter
alpolgármester a színvonalas anyag kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy " a tárlaton olyan termékeket lehet látni, amelyek szoros szálakkal kötődnek Kispesthez, az itt élőkhöz és a kiállításon megjelent emberekhez is". És hogy ez mennyire igaz, már ott kiderült: néhányan régi programok emlékét idézték fel a vitrinek előtt. Mások csak a tárgyakat figyelték csodálattal. Vajon hányan lehetnek szerte országban, világban, akiknek például egy a 20-as évek végén készült fókás hamutartóban parázslik cigarettájuk, netán színes, 30-as évekbeli, nőt és férfit formázó könyvtámasz tartja könyveit a polcon, esetleg itt készült tányérból ebédelnek, "gránitos" készletből iszzák kávéjukat vagy teájukat? Egyáltalán tudják, hogy ezek Kispestről valók? Még jó, hogy múzeumok és lelkes gyűjtők ébren tartják az emlékezetet.