A Munkácsy-díjas Krizbai Sándor sajátos, szimbolikus történelmi tablóját 2010. március 13-ig láthatják az érdeklődők a Templom tér sarkán lévő galériában. 

(14 kép)

      

 

Szücs György:

A hely keresése

Krizbai Sándor kerek születésnapja alkalmából, Magyarországra települése 25. évfordulóján 1000 év 10 képen címmel már bemutatta képeit a szentendrei Városháza Polgármesteri Galériájában, amelyre vendégművészként meghívta barátait, Aknay Jánost, Bereznai Pétert, Holdas Györgyöt, feLugossy Lászlót és Vincze Ottót is. Ezen a kiállításon csak Krizbai-művek láthatók – a friss olajfesték szaga már lecsökkent kissé –, a szimbolikus képek időben és térben pedig eltávolodtak ihletőjüktől, a konkrét szentendrei környezettől. A művészettörténész általában a már befejezett képekről beszél, megpróbálja szavakkal értelmezni, a nézőkhöz közel hozni a képek világát. Ezen a kiállításon rendhagyó megoldást választottam: kibeszélek a megnyitó szövegből, pontosabban felhasználom a művész egyes képekre vonatkozó mondatait, s akkor a végeredmények (a kiállított művek) között megérezhetjük azt is, milyen lehet az az állapot, amikor a formálódó gondolatok, hangulatok, szavak már élnek ugyan, de csak lassanként, lépésenként alakulnak át festményekké.  

A történelmi megközelítés a felületes utókornak azt sugallhatja – feltéve, hogy a művek közül legalább néhány fennmarad –, hogy Krizbai évszázadnyi tagolásban, egyenletes időtávokat kihasítva a végtelen időből, kissé fátyolos, szentendrei plein air stílusban historikus tablókat, helytörténeti illusztrációkat festett a hivatali helyiségek vagy múzeumok falainak díszítésére. Tudva-tudjuk persze, hogy a jövőből visszanézve tulajdonképpen lényegtelen lesz az a pontosítás, apró lábjegyzet, amit ez a kiállításmegnyitó jelent. Lehetséges, hogy a messzi jövőben, a hasonló ambíciókat ápoló egyik művész – a dokumentátor – fotórealista stílusban örökít majd meg bennünket, gondosan kimunkálva az arckifejezéseket, mozdulatokat, a háttérben elődje alkotásait is elhelyezve, míg másikuk – az interpretátor – talán éppen e művektől inspirálódva jelenkorunk szellemiségét, tudatos-tudattalan gondolatvilágát, személyes és kollektív emlékezetének motívumait, jelképeit gyűjti össze. Mi, hiú résztvevők, inkább az elsőben, Krizbai pedig az utóbbiban reménykedik.

 

 

Krizbai képein természetesen megtaláljuk azokat az időzárványokat, amelyek között a Duna menti vidék „teremtés-kori”, öntudatlan formálódása éppúgy megjelenítődik, mint az emberi történelem egy-egy konkrét eseménye, jelentős pillanata. Gyakran egy képen belül találkozunk ecsettel alig letapogatott felületekkel, összecsomósodó matériával, értelmezhetetlen alakzatokkal, illetve „értelmes”, megfejthető formákkal (fák, tárgyak, állatok, emberek), amelyek arra utalnak, hogy a művész csak részben engedelmeskedik azoknak a titokzatos, belső erőknek, távoli hangoknak, sokszor megfogalmazhatatlan érzeteknek, amelyek a művek megfestésére ösztönzik.

 

A látványból és saját emlékeinkből meséket, elbeszéléseket konstruálunk, amelyek alkalmanként analógiákat, de sohasem teljes azonosságot mutatnak a Szentendre, egyszersmind a művész múltjában/jelenében felbukkanó epizódokkal.

 

 

Az egyik képen, a római színben, egy tógás ifjú, nevezzük Alexiusnak, mintha tétova mozdulatokkal a háromlábú asztalka, a tripus számára keresne szilárd alátámasztást a szabadban elvégzendő áldozati rituálé elvégzéséhez. Itt is az a háromágú alakzat, idom, rajzolat látható, amely – Krizbai elképzelése szerint – mágneses pólusként vonzza magához a kultúrákat, népcsoportokat, embereket. A kiemelt jel nem más, mint más képeken a konkrét valójában magasodó, 18. századi Pestiskereszt horizontális metszete, a különféle mitológiákban, vallásokban megjelenő hármasság ebben az esetben földrajzi (Szentendre), multikulturális (szerbek, zsidók, magyarok), történelmi stb. rétegekre bontható sűrítménye, amelynek átélése – a képek segítségével – egyszerre személyes és egyszerre szimbolikus módon valósulhat meg. A művész alkotta virtuális világban például a növényi ruhába öltözött, esőhozó isten, a dodola éppúgy magától értetődő otthonossággal szerepel, mint a furcsa, elrontott Calder-mobil falfirkájára csodálkozó Barcsay Jenő. Egy másik képen – nevezzük 1956-os víziónak – a kakas látványa Ámos Imre városában a nagykállói csodarabbi énekét is felidézheti: „Szól a kakas már, / Majd megvirrad már, / Zöld erdőben, sík mezőben / Sétál egy madár.”

 

 

Végső soron Krizbai nem tesz mást, mint az univerzalitás szférájába, más szavakkal az időtlenségbe emeli át szűkebb környezetét úgy, hogy a szentendrei főtér keresztjét egyfajta világtengelyként, axis mundiként kezeli. Emlékezzünk rá: a kínai filozófiában a négy világtájhoz egy ötödik is kapcsolódik, a közép, amelynek hozzárendelt őseleme a föld. Az erre az alapra helyezett univerzális jel, mind elvont, mind konkrét formájában az egyetlen szellemi valóság, amely körül bizonytalan körvonalú, olykor antropomorfizálódó, álomszerű, emlékeinkből, vágyainkból, félelmeinkből szőtt alakok, alakzatok gomolyognak. A középponti embléma ilyenformán más földrajzi környezetbe is illeszthető, mint az utolsó képen a Kárpátok tövében meghúzódó Zabolára, ahol tavaly nyáron a művészek egy csoportja a „táj misztikájának” átélésére, feltárására és megörökítésére szövetkezett.

 

 

A képek kiindulópontja tehát Szentendre, a sokak által lakott, de kevesek által megtalált helyen. „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel – írta az egykor Szentendrén élő, majd oda mindig vissza-visszatérő, végső nyughelyet is ott megtaláló Hamvas Béla (Az öt géniusz). – A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. […] A térnek képlete, a helynek géniusza van” Majd később hozzátette: „A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt.”